Sírok

Cole Flandron & Arthur Demetri Westford

A kormányt szorongatom, és az útra koncentrálok teljes erővel, s minden egyes gondolatomat kizárom ezzel, csak a száguldásra összpontosítok mindösszesen. A vezetés sokszor segít elterelni a gondolataimat, s ilyenkor nyugodtabbnak érzem magam. Kiegyensúlyozottabb, és felfrissültebb leszek tőle teljes mértékben, bár az emlékeimet, s a gondolkozásomat csak egy kis időre iktatja ki.. Meg sem állok Mystic Falls határáig, csak nyomom a gázt, s száguldok az aszfalton; úton. Megpillantva a 'Mystic Falls'-i táblát lelassítok, s a város központjába hajtva leparkolok egy szabad parkolóhelyre. Kiszállok a kocsiból, s körül nézek a terepen, miközben becsapom magam mögött a kocsi ajtót, s megnyomok egy gombot a kocsikulcson, amelynek a segítségével lezárom az autóm. A fekete bőrdzsekim belső zsebébe csúsztatom a kulcsot, majd elindulok a külterületi részek felé. Most semmiképpen sem vágyom tömegre; emberekre. A többi vámpírhoz képest nekem más a gondolkozás módom, s sok mindent másképpen is csinálok. Igaz, hogy ugyanúgy ölök, de legalább én emberi maradtam, hisz nem akartam elvetni az érzelmeimet; ez emberi életemet..
Sohasem kapcsoltam ki az érzéseimet, hisz mindig együtt éltem velük.. Mindig is éreztem a fájdalmat, amely teljesen átjár, s pecsétként van az életemen. A szüleim, és a testvérem halála már emberként is tragikus fájdalmat okoztak, de a vámpírrá válási utáni korszakom szörnyű.. A nagybátyám halála, majd a barátaim legyilkolása, amelyet én magam csináltam a vérért, az egyszerűen elviselhetetlen fájdalmat okozott. A későbbiekben hozzászoktam, hisz egyre gyakoribbá váltak az átverések, és kihasználások. Későbbiekben pedig a vadászok segítettek rá minderre, de köszönöm nekik, hisz ha nem lettek volna most nem tartanék itt.. A vadászok ránk vadásznak, de mégis ha annyiszor elkaptak miért nem öltek meg? Miért nem vetettek véget a nyomorult életemnek? Oly sok esélyük adódott, de nem tették meg, inkább csak kínoztak; vasfűvel, és karóval, meg különböző eszközökkel.. Azt hittem, hogy majd véget ér a szenvedésem, ha hagyom, hogy elkapjanak, de nem öltek meg egyetlen egy alkalommal sem. Gyűlölöm mindet! Azért akadnak kivételek, de a tény nem változik meg, hisz örökre megjegyeztem a kínzásaikat. De köszönhettek nekik pár dolgot, hisz például már kibírom a karó okozta fájdalmat, vagyis nem fáj, ha belém szúrnak egy karót. Kibírom a vasfű okozta fájdalmat így hiába van a szervezetükbe, ha simán megtudom inni a vérüket, de érdekes módon nem bántom őket. Embereket sem ölök halom számra, hisz akiket megölök azoknak a száma kevés.. Szörnyeteg vagyok nem tagadom, de mégis különb vagyok a fajtársaimnál.
Kiérek a külterületi részekhez, s végig sétálok az erdőn miközben kiszellőztetem a fejem. Ezek után pedig a temetőbe indulok, s amikor odamegyek a sírokat kezdem nézegetni. Annyi halott, s annyi ember nyugszik itt, ha akkoriban nem leszek vámpír, akkor talán már én is halott lennék mostanra, de élek.. Tovább sétálok, s egyszer csak megállok az egyik sír mellett, miközben ránézek a névre. Oly ismerős, csak tudnám, hogy honnan.. Hirtelen hangokat hallok; lépteket, s érzem, hogy emberrel van dolgom, de felettébb érdekes módon biztosra venném, hogy vadász. Nem nézek az ember felé, inkább csak a sír feliratot bámulom, s próbálok rájönni, hogy honnan ismerem..