Stella Rose Petrova

Stella Rose Petrova

Oly sokan vágynak halhatatlanságra, miközben azt sem tudják, mihez kezdjenek magukkal egy esős vasárnap délután..

Rám jellemző

Katherine Pierce 2.0. Gondolom, ez mindenkinek mindent elmond, de azért nézzük egy kicsit bővebben meg a dolgokat, hiszen, én sem mindenben vagyok pontosan olyan, mint ő.

Személyiségem elég összetett, bár fonódik hozzá néhány kesze-kusza, a lelkem mélyén jól elrejtett tulajdonság is. Manipulatív és önző lány vagyok, nagyravágyónak nem mondanám magamat, hiszen mindenem megvan, és ha véletlen még szükségem lenne valamire, percek lefolyásával megszerezném azt. Tökéletes, az amolyan, szülők kedvence gyerek voltam, velem mindig büszkélkedhettek, tipikusan jó lánynak mutattam magam, bár közel sem voltam annyira tökéletes, mint, ahogyan azt a szüleim elképzelték. Már akkor is könnyűszerrel sikerült manipuláljam őket, javarészét ezeknek még Katerina mutatta meg, amikor mindketten gyerekek voltunk. Sok testvérem volt, de közülük vele ápoltam a legjobb viszonyt. (Igen, ha eddig nem jöttél volna rá, ő a nővérem.) Szinte mondhatni, hogy kiegészítettük egymást. Ha baj volt én fedeztem, ha kellett valami, ő segített. Összejátszottunk.
Na, de úgy tűnik, kissé elkanyarodtunk a témától, inkább nézzük tovább.
Mint, minden Petrovát, engem is ribancnak tartanak, s bár a nevemet soha sem szégyellem hangsúlyozni, mégsem ismernek annyian. Talán azért, mert megölöm az áldozataimat, vagy éppen megigézem őket, de az is okozhatja a problémát, hogy én alig utazom a világban, leszámítva a többi vámpírt. Igen, valószínű ebben van a szálka! Szókimondó, makacs lány vagyok, nem tűrök ellentmondást, soha nem is tűrtem. Ravaszságom sem ismer határokat, cseles vagyok, taktikus, és ügyes, bár azért az eszem is megvan mindehhez. Ha látnának így anyámék! Azt hiszem, a szívük is menten megállna! Egy könnyűvérű, és keserű gyilkos lett a lányukból (sőt, még két lányukból is!), akik olyan természetesen manipulálják az embereket, ahogyan ők a levegőt veszik. S ahogyan mondtam, bennem is megbújik valahol egy csöppnyi jóság. Mindössze fikarcnyi! Talán éppen csak annyi, hogy néha segítsek másokon. Az is ritka, de ha mégis megesik a szívem valakin, és hajlandó vagyok segíteni, annak elkérem az árát.
Stílusom nőies, egyedi, tökéletes. Ahogyan az alakom és a kinézetem is. Ugyanúgy, mint a nővérem, én is csak jóból kaptam. Isten akkor még talán szeretett. Ha egyáltalán létezik, bár már akármit el tudok képzelni. Nincs bennem semmi kivetnivaló, egyszerűen tökéletes vagyok, és bár, megcáfolhatod, hogy tökéletes ember nem létezik, akkor te még nem láttál. Élő példa Kath és én. Hajam csillogó, barna, szemem pedig gyönyörű mélyreható zöld, ami annyi mindent látott már az életben...
A naptól a gyönyörű, mégis egyszerű gyűrűm véd meg, amit aztán senki sem nézne napfénygyűrűnek, hiszen közel sem olyan. Valamint, van egy nyakláncom is, ami ametiszt drágaköves, valamint ezüst, amit egy vámpírtól „vettem kölcsön”, miután megöltem.
A családom javarésze meghalt. Sőt, mit mondok! Mindenki! Csak Katerina és én maradtunk életben. Ő elszökött, engem pedig valamilyen varázslatos módon nem mészárolt le Klaus. Talán nem vett észre. De nem tudom. Nem is érdekel, annyi a lényeg, hogy élek, és virulok, habár ezt Katherine nem tudja.

Story of my life

- Halkan dudorászom a kedvenc dalomat a fák mellett, miközben áttáncolok a két lovas kocsi mellett, hogy a kerítésen átmászva eljuthassak valamerre, mivel igen jól jönne most egy kis séta. Vidám nevetés töri meg a csendet, és halk pusmogás, mintha valaki sugdolódzna. Biztos a nővéreim pletykálkodnak megint… Annyira gyerekesek! Katerina pedig már megint nincs itthon… Több hete távol marad! Apánk már ideges, bár ez Katerinát nem hatja meg. Bár én is mentem volna vele, ahelyett, hogy ebben a porlepte városban tengetem az unalmas mindennapjaimat.
Megállok egy percre az egyik kocsi előtt, és elmélázok, miközben körbetekintek a nagy birtokon. Ajkaim alól sóhaj hallatszik, a fejemet megingatom. Bár elmehetnék! Akár csak a nővérem…
Ekkor a gondolataimból felébresztve nagy durranás fedi el a csendet, mintha a kerítésünk szétcsattant volna. Majdnem felsikoltok, de a torkomon ragad a hang.
Sikoltás. Sikoltás. Vérfagyasztó sikoltás. Nővéreim, húgaim hangja szinte másodpercek alatt hallgat, pedig még az előbb sikoltottak valami miatt. Mi lehet ez?! Kíváncsian, bár kicsit félve lépek ki a lovas kocsi mögül, és látom, ahogyan egy magas férfi kitöri az egyik fivérem nyakát, és rátapad a nyakára, szívja belőle a vért, ami mint a víz, csorog le a szája szélén. A számra tapasztom a kezemet, a lábam pedig remegni kezd. A levegőt szaporábban kapkodom, és hirtelen heves félelem uralkodik el a testem minden egyes porcikáján. Eszembe jut a kis ablak, ami éppen mellettem van, de nem merem levenni a szemem arról az állatról, mégis félig odasandítok benézve rajta. A látvány szinte elborzaszt, meg kell kapaszkodjak, mert érzem, hogy a lábam nem tart tovább. Szédülök, hirtelen két testvéremet gyilkolja az a szörnyeteg, belőle pedig kettő van. Megdörzsölöm a szememet, és elmúlik a rossz látásom, viszont a látványtól való émelygésem nem adja fel. Bent, minden csupa vér volt. Az egyik nővérem nyakig véresen ült az ágy mellet, közvetlen a teljesen vérrel beborított, ágyon fekvő anyám mögött. Apám, szó szerint a falon lógott, egy késsel átszúrva a mellkasánál. Könny eredt a szememből, de még sírni sem mertem, viszont remegtem, mint a nyárfalevél. Minden annyira véres, annyira büdös, és émelyítő! Szinte beesek a kocsi alá, próbálva elrejtőzni a szörnyetegtől, aki az előbb éppen a szemembe nézett, és én láttam azt a két igéző szempárt, és felfordult tőle a gyomrom, és remegett, mint minden egyes porcikám. Az egész ház úszik a vérben, én pedig a lovas kocsi alá rejtőzve várom, hogy hozzám is elérjen a vég. A testvéreim és a családtagjaim szanaszét hevernek a hideg füvön. Nem tudok másra gondolni, mint, hogy most meghalok. Még csak tizenöt éves voltam, egy tanácstalan, és jelen pillanatban lelkiekben gyenge, tizenöt éves lány, aki talán a csodára vár.
Hallom, hogy a gyilkos közeledik felém, s habár úgy jár, akár ahogyan a szél fúj, akármilyen halkan, olyan rémisztő csend van, hogy csak azt hallom. Dübörög a fülemben, akárcsak a vér, amitől a fejem is megfájdul. A szívem egyre hevesebben ver, s mint ha ezt ő hallaná, gúnyosan felnevet. Tudom, hogy ma meghalok, így már semmi sem érdekel. A kocsik elé lép, én pedig egyenesen az arcába nézek, ahogyan Katerinával csináltuk mindig, ha valakivel éppen valami gonoszságot műveltünk. Modorom, arcom tekintélyt parancsoló, mégis könnyel átitatott, így pedig csak úgy néz ki, mint egy gyönge lány próbálkozása arra, hogy azt mutassa a külvilág felé, hogy milyen erős. És, hát.. Az igazat megvallva, az is, mégis most olyan büszke vagyok magamra, mint még soha. Talán az ördöggel nézek farkasszemet, mégis felkészülten várom a halált, hogy lecsapjon. Az érzelmeim mintha kámforként elporladtak volna, és valamerre elfútta volna őket a szél.
Ám ekkor meglepő dolog történik. A férfi nem néz a szemembe, mintha igazából észre sem venne, és, mintha az arca már nem lenne annyira a dühtől káprázó. Elfordul, így már csak a hátát látom, s mintha leszakadna a helyéről a szívem, úgy könnyebbülök meg, hogy eltűnik. Ő is, pontosan, mint a kámfor, ugyanúgy, ahogyan az inakba szállt bátorságom visszatért belém, amikor tudatosult bennem, hogy biztosan meghalok. De nem így lett! Imáim végre helyhez értek, és meghallgattak. Nem bántott! Ott hagyott egyedül, s bár megfosztott minden élő rokonomtól, engem valamiért életben hagyott.
Azóta sem tudom, hogy miért tette, hogy miért nem ölt meg engem is. Én pedig eljöttem onnan.– Felnevetek, miközben látom a nő szánakozó arcát. Nem mesélem neki tovább, hogy mi történt velem azután. Félelmetes, hogy ma már mennyire nem hat meg a dolog. Egy vállrándítással zárom le az ügyet, és felállok, majd a nőre nézek.
- Végül is… Annyira felesleges volt meghallgatnod! –vigyorgok a képébe, majd egy mozdulattal kitöröm a nyakát, és kiszívom belőle az életet, s az arcomat megtörölve, emelt fővel lépek ki a nyüzsgő utcára.

Tervek, célok, álmok

Őszintén?! Nincs különösebb tervem. Egyszerűen csak idevonzott a város légköre, és ez az egész. Mégcsak arról sem tudok, hogy Katherine itt tartózkodik. Igen kíváncsi vagyok a hasonmásokra, hiszen tudomásom szerint, úgy néznek ki, mint a nővérem. Talán egy kicsit felforgatom ennek a kisvárosnak az életét. Talán?! Biztos! Bár nem hiszem, hogy itt már nem zajlana az élet. Nem baj, Rosie még rádob egy lapáttal.