Kosta család kriptája

Már odáig vagyok ezekkel a mocskos partikkal, már unom őket. Mindig ugyanaz! Rém fárasztó...
Levegőre van szükségem, friss levegőre, amihez tökéletes az erdő, ez a félhomály erdő. Sötétedik, kezd nyugovóra térni a nap, s megpihenni, miközben a fiatalság még csak most éled fel. Persze, csak ha a szüleik áldásukat adják az éjszakába nyúló perpatvaroknak a züllött emberekkel lévő bárakban, bent a belvárosban.
Lépteim olyanok, mint, mikor egy tollpihe leválik a madárról, és lehullik a földre. Csak is kizárólag természetfeletti lények hallhatták, hogy itt vagyok. Mint, aki settenkedik, hogy becserkéssze legújabb áldozatát. Nekem most jelen pillanatban erre nincsen szükségem. Az imént "ürítettem ki" egy embert, akiben egy csepp vér sem maradt. Szegény pára.. Biztosan megérdemelte.. -erre a gondolatra gúnyosan felnevetek. Hol érdekel engem az a hulladék?! Már csak hamu és por, már föld borítja száraz és holt testét.
A mai napom is kimerítő volt, de azért még egy hosszúra nyúlt séta, szerintem belefér. Gondolom...
Ekkor kétségbeesett segítségkéréseket hallok, lentről. Mintha, valami lenne a föld alatt.. Nem érzek embert, így biztosan csak egy vámpír lehet. Nem érdekel. Megvonom a vállam, és folytatom a sétámat, bár a kiáltások egyre hevesebbé és ismerősebbé válnak, így elindulok az irányába. Lassan, hátha abbahagyja, vagy ki tud szabadulni, de nem csitult a hang, ami egyfolytában segítségért kiáltozott.
Egy kripta. -Jövök rá, pillanatokon belül, miközben egyre lejjebb megyek, és megpillantok egy földön heverő lányt.
A szemem elkerekedik. Katerina?! Talán ő az! Talán nem...
Így, hát próbaképpen a hideg falhoz dőlök az oldalammal, várva, hogy a nő, aki talán történetesen a nővérem, rám pillantson, és megszólaljon, mert a sikoltozást végre befejezte. Katerina nem az a sikoltozós, segítségkérős típus, de elég gázul festett a nő, biztos bent rohadhat már egy ideje. Hagyom is, hacsak nem az én drága nővérem az.